Szinetár 1-2. - Csomagajánlat
Szinetár 1.
A Szabadság tér 17.-ben, a televíziós központtá avanzsált Tőzsdepalotában kőkorszaki viszonyok uralkodtak. Egyetlen pici stúdió állt rendelkezésre, abban 40 fok meleg. Felvétel közben át meg átugráltunk a kábeleken, a művészi munka komoly fizikai tortúrát jelentett. Korábbi katonaéveimre emlékeztetett az a három hét, amit ezzel a darabbal eltöltöttem. Ráadásul nagyon pici gázsit ajánlottak. Megkértem az illetékes vezetőt, hogy ha már ilyen pocsékok a körülmények, legalább fizessenek többet. Azt mondta, megpróbálja és valószínűleg el is tudja intézni. Amikor az adás megvalósult, akkor lementem a pénztárba, és ott a beígértnél is kisebb összeg várt, mert még valami adót levontak. Én akkor megálltam a Szabadság téren a televízió előtt, és azt mondtam, soha többet ide be nem teszem a lábamat, aztán mégis betettem, és 28 évig ott is maradtam.
Szinetár 2.
„Volt egy színdarab, abban egy öreg kínait játszott Páger Antal. A darab sok képből állt, és minden kép végén kijött az öreg. Feltette a nézőknek a kérdést:
– Tanulság? – és rögtön felelt: – Nincs!!!
Ez gyakran így igaz. De ha bevallja az ember, ha nem, az írások jó részét mégiscsak a tanulságért írják. Tehát hogy is volt? A csúcson és a padlón. Fent és lent.”
„Megállítottam a próbát és bekértem az ügyelőt a színpadra.
– Mi volt ez? Miért lőttél már a második felvonásban?
Mire az ügyelő sápadtan közölte:
– Nem én lőttem, az utcán lőttek!
1956. október 23-án így ért véget a Mágnás Miska főpróbája.
A színház előtt az utcán még beszélgettem Latabár Árpáddal, aki egy melegszívű, nagyon okos ember volt. Nyugtatgatott, hogy ne izgassam magam. Rossz főpróba, jó premier. Ott álltam a Jászai-díjammal, a rendezői címemmel, és alig volt pár fillér a zsebemben. Kölcsönkértem Latabár Árpádtól, aki adott száz forintot. Ez a száz forint megmentette az életünket. Ugyanis másnap korán reggel még lehetett vásárolni élelmiszert, aminek már igencsak híján voltunk. Nem sokkal azután a Villányi utat lezárták, harcok folytak a szomszédban. Ott volt a légvédelmi parancsnokság, nem tudtunk kimozdulni két napig. Ha Latabár nem ad pénzt, akkor lehet, hogy éhen halunk. A kis üzlet reggel még nyitva volt, de a lövöldözésre bezárt. A feleségem az utolsó pillanatban vásárolt.”
„… A Bérkocsis utcából a József körúton mentem a közeli Nemzeti színházba, de nem működött még a közvilágítás. Baktattam a körúton a koromsötétben, és megérkeztem a nemzetibe, ahol felment a függöny, és valami gyönyörű, ragyogó csodavilágot láttam, kontrasztját a förtelmes, sötét, romos körútnak. Azóta nem bírom elviselni színházban a lekoszlott, direkt vacak látványt, ami egy későbbi, békebeli, jól élő generációnak sokáig a kedvenc stílusa volt. A magamfajta háborús gyerek még mindig elvárja, hogy ha fölmegy a függöny a színházban, akkor a látvány valamilyen formában megkapó legyen.”